Pulzar

• Kedvencekhez ad

Chemical Brothers

Ed 1970-ben született London déli részén, a zenei ízlését egyrészt a Mud Club (ahová már 14 éves korában lejárt) és a hip-hop, illetve a DJ-k által játszott muzsikák, no meg az otthon hallgatott The Smiths és a New Order formálták. Tom 1971-ben született, Henley-Upon-Thames-ben nőtt föl, zeneileg pedig a nyolcvanas években először a Two Tone, majd az elektronikus zene pionírjai a Kraftwerk és a Heaven 17 után érdeklődött, később az évtized ikonikusabb bandáit hallgatta, mint a Jesus & Mary Chain-t, a My Bloody Valentine-t, vagy a Public Enemy-t. Akkoriban, amikor Tom és Ed Manchesterbe költözött, az egész ország zenei ízlését ez a város határozta meg. Az egyetemi éveik alatt Chaucer és a Most Excellent egyaránt nagy hatással volt rájuk. Tom az Arielben vállalt haknikat; a banda szerződést írt alá a Deconstructionnál és voltaképpen nekik köszönhetjük Tom & Ed egyik első remixét (T Baby.) Ez a lemez tanúja lehetett egy zenekar végének és egy újabb születésének.

A kilencvenes évek elején Tom & Ed a The Dust Brothers néven kezdtek DJ-ként dolgozni. A nevet (akkor még nem tudták, hogy csak ideiglenes név lesz) a Beastie Boys amerikai producereinek az egyik elveszett albumáról, a Paul’s Boutique-ról kölcsönözték. Az első hely, ahol rezidensek lettek, egy koszos manchesteri kocsma alatti lerobbant helyiség, a Naked Under Leather volt. Akkoriban már annyira eredetinek számított a hangzásuk, hogy stúdióba vonultak (Tom szobájába) és rögzíteniük kellett a zenéiket, hogy esténként lejátszhassák őket pusztán azért, mert nem állt rendelkezésre ilyen jellegű hangzás – velőtrázó ritmus és a szirének kórusa. A saját maguk által finanszírozott első lemezük, a „Song To The Siren” (dal a szirénhez) ennek a hangzásnak a 12 inchesre desztillált változata volt, egy olyan lemez, amit bár 1992-ben csináltak, még mindig úgy hangzik, mintha földönkívüliek szállták volna meg Manchesterben az Eastern Bloc Records stúdióját. Andrew Weatherall a Naked Under Leather-ben tett látogatása alkalmával kapott az alkalmon és megvette a Junior Boy’s Own számára. A dal remixe meg is jelent a Sabres Of Paradise válogatásalbumán.

A manchesteri államvizsga után Tom & Ed Londonba költözött és állandó rezidens lett Weatherall Sabresonic klubestéin, minden pénteket a London Bridge metróállomás egy vasúti hídja alatt töltve 500 csuromvizesre izzadt bulizóval, egy nagyon brutál zenecuccal és a világ legjobb techno DJ-ivel. A klubnak úgy rótták le hálájukat, hogy itt adtak elő először élőben, a terem végében. A 19 perces cölöpverő zene nagy része alatt, a közönség mindenfelé nézegetett és azt próbálta kitalálni, hogy mi is folyik valójában. Pár héten belül Amerika keleti partvidékére indultak, hogy második élő műsorukat adják elő és ezzel megalapozzák azt a kölcsönös tiszteletet, amivel Tom & Ed, illetve az Államok azóta is viseltetnek egymás iránt.

Amikor 1994 tavaszán a The Dust Brothers második single-je, a „14th Century Sky”-t is megjelent, különösen az első szám, a „Chemical Beats” hatalmas lyukat ütött az emberek dance zenéről alkotott elképzelésein. A techno, a white noise, az acid house és a punk rock keverékével a lemez Tomot és Edet kis helyi DJ-ből olyan státuszba emelte, hogy a legtöbb zenekar őket említette az első helyen, ha a számaik remixeléséről volt szó. Hat hónap leforgása alatt többek között a Primal Scream, a The Charlatans, a Saint Etienne, a The Prodigy és a Manic Sreet Preachers számait keverték újra és a remixek olyan sorát produkálták, ami bármikor megállhatja a helyét, mint egy „Ki kicsoda a kilencvenes évek közepének alternatív rockzenéjében” összeállítás. A nyár folyamán rögzítették az első albumukat és 14 héten keresztül minden vasárnap estét azzal töltöttek, hogy egy másik – ezúttal London szívében levő – kocsma pincéjében pörgették a lemezeket.

’94 augusztusának első hetétől november elejéig a The Dust Brothers felfuttatta a The Heavenly Sunday Social-t, egy csomó hip-hoppal, dübörgő euro-technoval és sírós rock ’n’ rollal. Amikor a klub bezárt, Tom & Ed befejezte az „Exit Planet Dust”-ot Beth Ortonnal és Tim Burgessel (a Social két állandó DJ-ével) illetve azzal a biztos tudattal, hogy a számokat mind kipróbálták 200 megszállott, vasárnap esti hedonistával. Egy gyors névcsere után a Dust Chemicalra cserélődött és kiadták a „Leave Home”-ot. Ez volt a banda első top 20 száma az Egyesült Királyságokban.

Az „Exit Planet Dust” a dance kultúra és a rock ’n’ roll ütközőpontja volt, amely irányába mindig is mutatott a zenéjük. Ha most hallgatjuk az albumot, az Oasis „Definitely Maybe” debütáló lemezének a tökéletes párja lehetne. Az a pont, ahol az ecstasy kultúra, a táncparkett energiája új értelmet nyert azoknak a srácoknak, akik a Beatlestől a Pistolsig, a Public Enemy-től a Hardfloorig mindent hallgattak. A „Leave Home” nyitódallamától a hyperspace balladaszerű zárásig, az „Alive: Alone”-ig (ami egyben az első közös művük Beth Ortonnal), az „Exit...” könnyedén mozog a táncparkett és az otthon hallgatható zenék között és új stílust körvonalaz, amit később Big Beat-nek neveznek el. Egy év leforgása alatt Tom & Ed újrafogalmazta a mondanivalóját és kijjebb helyezték a határaikat úgy, hogy stílusukat immáron lehetetlen kategóriába sorolni. Ugyanakkor élőben is debütáltak: a kis kluboktól és az olyan bandák, mint az Underworld vagy a The Prodigy előzenekarából eddigre telt házak előtt adták elő a saját műsorukat.

1996 elején, egy újabb single kiadása után („Loops Of Fury” – a második top 20 maxi) a Chemical Brothers nekiállt egy újabb album rögzítésének. Az akkoriban mindenhol jelen levő Noel Gallagher megkérdezte Tomos és Edet a Glastonbury fesztivál alatt, hogy miért szerepelhetett Tim Burgess az előző albumukon („Life Is Sweet”) és ő miért nem. A válasz erre a „Setting Sun” volt, aminek először csak az instrumentális részét vették fel; Noel ráénekelte a vokált, aztán lelépett a kocsmába, Tomot és Edet meg otthagyta keverni. Az eredmény, a ’96 októberében kiadott lemez lett a Chemical Brothers első number 1 single-je, Noel vokáljával és egy olyan háttérrel, ami újjáélesztette a „Tomorrow Never Knows” szellemét és fantasztikus utazásra visz minket szitárokkal és elefánthordákkal a háttérben. Bár a „Setting Sun” number 1 lett, Tom & Ed underground muzsikusok maradtak, mert Chris Evans fogta magát és levette a lemezt a reggeli programjának a zenei listájáról, mondván „mi ezt nem szeretjük.”

1997 elejére a Chemicals befejezte a második albumát, a „Dig Your Own Hole”-t. Az albumot megelőzte a „Block Rockin’ Beats” single kiadása, ez lett a második number 1 daluk. A szám a 23 Skidoo inspirálta erős basszusra épül és annyira egyszerű a szövege hogy még a legnagyobb bulizók nagy része sem veszi észre a benne rejlő mélységet. Ez az album lett az első number 1 nagylemezük az Egyesült Királyságokban és a napilapoktól kezdve a szakmai magazinokon keresztül a bulizók tömegéig mindenki dicsérte. Az album segítségével tovább léptek egy tágabb vízió felé, a parkettkáosz olyan keverékével, ami a dübörgő techno hatásait használja, miközben új pszichadelikus jövők felé mutat („The Private Psychadelic Reel”) A „Dig Your Own Hole” sikere saját stílusában a világ legjobb zenekarává emelte a Chemical Brothers-t. Az albumon Tom & Ed egyre több vendéget hívtak a stúdióba, kezdve Noellel, majd újra Beth Ortonnal („Where Do I Begin”) és az akkoriban magáról nem sokat hallató Mercury Rev frontemberével, Jonathon Donahue-vel (aki a „Private Psychadelic Reel” masszív háttérzajait produkálja. Az album azóta Angliában platinalemez lett és a turné segítségével közel egymillió példányban fogyott Amerikában is, a ’Block Rockin’ Beats’ pedig elnyerte a Legjobb Instrumentális Rockzenének járó Grammy díjat. ’97 nyarán a Chemical Brothers az első nagy brit fesztiválfellépésére készült és Glastonburyben tízezrek vettek iszapfürdőt a koncerten amikor leszállt az est.

1998-ban a Chemical Brothers csupán egy DJ mix albumot adott ki, a „Brothers Gonna Work It Out”-ot. Az 1996-os korábbi DJ setjüket, a „Live At The Social Volume1” meghazudtolva ez az album Tom & Ed stílustárának széles keresztmetszetét adja a pszichadelikus soultól a saját számaik túlfeszített újrakeveréséig (a Block Rockin’ Beat Micronauts mixe) és a Dubtribe-ig, vagy a Renegade Soundwave-ig. Az album az eddigi talán legjobb remixeikkel ér véget: az „Everything Must Go”-val a Manic Street Preachers-től és az „I Think I am In Love”-val a Spiritualized-tól. A DJ set kiadásán kívül Tom & Ed az egész évet a stúdióban töltötte.

Miután az év jó részét a reflektorfényen kívül töltötték, a The Chemical Brothers ismét föld körüli pályára állt a „Hey Boy Hey Girl”-lel. Az 1999 tavaszán kiadott dal, a banda eddigi leginkább játszott dala, a nappali rádióban éppúgy, mint az éjszakai klubokban; egy dal, amit a Gatecrasher inspirálhatott (miután Tom & Ed 1998-ban Sheffield-be látogatott.) A dal refrénje („Superstar DJs here we go...”) agyonhasznált lett minden olyan klubban, ahol keverőpult található. Az album pedig, a „Surrender”, a legbulisabb zenék toronymagas gyűjtője, ismét egy csomó vendégelőadóval: a már korábban bevált Noel Gallagherrel és Jonathan Donahue-vel és újakkal, mint Mazzy Star Hope Sandovaljával, a Manc legendás Bernard Sumnerjével és Bobby Gillespievel a Primal Scream-ből. Az eredmény pedig a gépfunk és a pulzáló elektro brilliáns keveréke, amelybe minden egyes előadó beleviszi a saját önálló stílusát ezzel időtlen és gyönyörű pszichadelikus mestermunkát hozva létre.

A „Surrender” a Chemicals számára ismét egy világkörüli turnét jelentett. Ezúttal Amerikában kezdték, majd pár angol klubban folytatták. A koncertturné fénypontja Coloradoban, a Red Rocks stadionban volt, ahol együtt léptek fel korábbi rajongójukkal, Fatboy Slimmel több mint 10000 amerikai srác előtt a tengerszint fölött pár ezer lábbal. A Gallagher énekelte „Let Forever Be” single kiadása és a Summer/Gillespie szám, az „Out Of Control” után, Tom & Ed a Primal Scream „Swastika Eyes” remixével zárta az 1999-es évet: fogták a korai New Order stílusú disco punk számot és brutális trance-szé alakították át. Tökéletes lett a Sheffield-i Gatecrasher húszezer fős milleneumi bulijához.

A Chemical Brothers azután sem tűnt el, hogy a Glastonbury fesztivál fő attrakciójaként 30 éve a legnagyobb tömeget vonzotta. Néhány csendesebb London környéki DJ gig mellett, a leginkább pár száz hozzájuk hasonló lélek társaságában voltak láthatók a legendás Glint estéik egyikén. Ezeket az estéket a „Surrender” „Got Glint” című daláról nevezték el és egy Nyugat-Londoni kis underground bárban tartották őket, egy olyan helyen, ami megragadja az igazi acid house partik érzését. Gyorsan terjedt a hír, az estéket pedig abba kellett hagyni, mert a helyiség nem bírt a nagy tömeggel többé.